2019. április 2., kedd


  • Próbálom tök pozitívan felfogni, hogy "jajj, de jó, hogy épp mára van szabad időpont ultrahangra" (az egy hónapos várólista helyett), és "jajj, 10-én épp van egy lemondás a doktornőhöz első kontrollra"  (július helyett), meg a biopsziát is elvégzik csütörtökön, de hova ez a nagy sietség a sorstól, ha amúgy nincs semmi baj? Aztán lehet, hogy éppen azért, hogy ne is legyen baj. 

2019. február 18., hétfő

Celebspotting Lenszinek ajánlva: Daniel Radcliffe az oslói 31-es buszon.

2019. február 11., hétfő

Egyenként tépnélek ki magamból titeket. De félek attól, ami utána megmaradna.

- (4.)
Gyűlölöm magam, hogy sosem hibáztattál, amiért vége lett. Mintha nem is számított volna igazán. A szívem egy része örökre nálad maradt, a tiéd meg egészen a festett körmű, modoros bölcsészlányoknál.

- (3.)
A lányunk idén lenne 13 éves. Ha túlélte volna, hogy soha nem szerettél eléggé.

- (2.)
Utolsó csókod íze a számban. Ez is megkeseredett, mint az idő.

- Levelek volt szerelmeimnek (1.)

2019. február 3., vasárnap

"James Joyce-nak egyszer azt mondta a lánya, Lucia, hogy azért lett elmebeteg, mert semmiféle tartást nem kapott tőle. – Hogy adhatnék neked olyasmit, ami nincs meg bennem sem? – kérdezte válaszul Joyce szomorúan." (Michael Greenberg: Süss le, nap!)

Gyerekkorom legnagyobb tragédiája és felnőttkorom legnehezebb gyereknevelési kihívása egyben.

2019. január 23., szerda

Tök őszintén, annyira agyfaszt kapok már az "így néz ki valójában a női test szülés után"-jellegű cikkektől meg facebook bejegyzésektől és instagram oldalaktól. Akinek nem repedt szét a bőre, az nem valóságos, vagy mi a fasz? Nekem két gyerek után egyetlen csíkom sincs, a kórházból meg lapos hassal mentem haza (na, kurvára nem vagyok ám szupernő, a szoptatás alatt híztam húsz kilót), pedig semmi extra genetikám sincs, sőt. És akkor valahogy úgy érzem, csak a kötényhas az "igazi" meg a "valódi". Szerintem meg mindenféle női test száz százalékban valódi szülés után, akár kicsi, akár nagy, akár csíkos, akár nem. A szupermodelleké meg kiselefántoké is. Senki nem választja se az egyiket, se a másikat. Emberek vannak, kizárólag rájuk jellemző kinézettel, egyszerűen csak együtt kéne élni ezzel, nem kampányt csinálni belőle.
A másik ilyen önigazoló baromság a "szeretem a csíkjaim, mert örökre arra emlékeztetnek, hogy egy csodálatos lénynek adtam életet" blabla. Cukrostakony. Illetve nem is az a baj, h valaki valóban így gondolja, az önelfogadás nagyon fontos, a baj, ha elvárják, hogy mindenki elégedett legyen a megváltozott testével. Azt bezzeg még soha senkitől nem hallottam, hogy mennyire szereti, hogy inkontinens lett/öklömnyi heg maradt a gátján/megsüllyedt a méhe, mert arra emlékezteti, hogy egy csodának adott életet. Akkor a darabokra szakadt bőr meg az eltorzult köldök mitől lenne más? Had' legyen már kicsit irigy szegény arra, aki ezt megúszta. Én is irigy vagyok, mert soha az életben nem fogok tudni többé két kilométernél többet lefutni anélkül, hogy a méhem ne akarna kizuhanni a testemből, csak épp fényképet nem tudok mutogatni róla. (Tiszta szerencse!!! Most képzeljétek el, milyen lenne, ha mégis.)
Remélem, vége lesz ennek egyszer.

2018. augusztus 25., szombat

Néhány órán belül megint lezárul egy szakasz az életünkből. Nem mondom, hogy szerettem itt lakni, merthogy kifejezetten utáltam, de mindig nehezen élek meg mindenféle elválást, úgyhogy azért van bennem némi melankólia is. Egyedül dobozolok itthon, G egész nap dolgozik, a gyerekek tegnap lementek anyámmal a nyaralóba, ahol egy-két hónapig elhéderezünk, míg befejezik a házat, és végleg átcuccolhatunk.
Életem egyik legrosszabb és leghosszabb nyara volt az idei - remélem a karácsonyi időszak kárpótol majd bennünket az elmúlt és még hátralévő néhány hónapért. 

2018. február 6., kedd

Befejeztem a Butcher's Crossingot, ami azert kulonosen szomoru, mert John Williams egy ideje egyertelmuen a kedvenc szerzomme lepett elo. Ezzel a regennyel azonban az eletmuve vegere is ertem. Olyan mely, aradoan nyugodt es eros liraja van, amihez hasonloval meg nem talalkoztam a vilagirodalomban. Pedig olvastam mar egy s mast. Meg sem kozeliti a Stonert, es en szemely szerint az Augustust is jobban szerettem (azzal amennyire nehezen baratkoztam meg az elejen, annyira katartikus allapotba kerultem a vegere), de meg igy is majd' minden oldalan akadt olyan mondat vagy leiras, aminek olvastan bibliofil lelkem kejes sohajtozasba kezdett. Az egyetlen baj vele, hogy nem valo mindenkinek (foleg olyanoknak, akik nehezen toleraljak a melankoliat), ezert nem merem nagyon ajanlgatni, nehogy aztan csalodas legyen a vege.


2018. január 28., vasárnap

- ...
- Ne mondd már, egyáltalán nem ütöttelek meg titeket olyan sokszor.

Olyan sokszor.

Olyan sokszor...
Puskin Kávézó. Irsai Olivér. John Williams: Butcher's Crossing. Három óriásplakát Ebbing határában. Éjszakai séta hazafelé a Múzeum körúton egy gyrosszal a kezemben.

Megvolt a heti randim magammal, és tökéletesen sikerült.

2017. december 25., hétfő

én: - Blw*-be belefér a macskatáp,  amit a cica hányt vissza?
négygyerekes barátnő: - Ha jólesett neki,  akkor igen.  Mondjuk a családi asztalról kéne válogatni...
én: - De hát mi nem hányunk az asztalra.
barátnő: - Ízlés kérdése.

*baby led weaning (igény szerinti hozzátáplálás)

2017. december 23., szombat

Ma elmentem magammal maszturandizni az Allée-ba. Csak a szokásos: könyvesbolt, kávézás, mozi. Viszont Az utolsó Jedik... hát hű. Nem vagyok a hagyományos értelemben vett fan, csak szakmai szemmel mondom, de kurva jó lett.

2017. december 12., kedd

Harom es fel eves. Anelkul, hogy tanitottuk volna neki, 20-ig szamol (csak ugy osszeszedegette), meg ismer egy csomo betut, ami meg oke is (bar mi lenne, ha tanitottuk volna?), de basszus, elkezdte irni is oket. Ma reggel jon hozzam, hogy "anya, rajzoltam egy kettest", en meg gondoltam, aha persze, es dugja az orrom ala a firkalos fuzetet, es tenyleg. Az egyest, harmast, negyest is tudja, A-t, C-t, D-t, J-t, M-et, U-t. Mennyi esely van ra, hogy nem tanul meg az iskolaig olvasni meg matematikai alapmuveketeket vegezni, hogy aztan ne unja romma magat elsoben, ne ficeregjen, es ne utalja meg a tanar?

2017. december 7., csütörtök

Azt kell mondjam - az eddigi 8 honap tapasztalata alapjan legalabbis -,  hogy nekem ket gyerekkel sokkal konnyebb,  mint eggyel volt. Pedig mennyire feltem tole. Igaz, eltartott egy darabig,  mig a kicsit is eppen annyira kezdtem szeretni,  de ahogy onallosodik es mutatkozik meg a sajat szemelyisege, ugy tunik el a tavolsag kettojuk kozott bennem egyre jobban.

2017. december 3., vasárnap

És még egy ügynökség is felajánlott nekem szövegírói együttműködést, úgyhogy elképzelhető, hogy egyszer én is felnövök. Csak legyen már kész a házunk, és költözzünk el erről a helyről végre.
Három alkalom után még nem szeretném elkiabálni, de lehet, hogy használni is fog valamit a családterápia anyámmal. Közel 33 évet mondjuk nem lesz könnyű helyretenni.

2017. december 1., péntek

Múlt hét pénteken elvittem, beoltották, sírtam kicsit, ügy lezárva. De azért csak képesek voltak lázasan megszúrni, hogy ennyi tisztesség nem volt bennük. Azóta is beteg. A gyerjónak meg nem volt ám elég az oltási könyv, a kórházi záró, meg hogy kijött a védőnő megtapogatni (a BCG-nél érződik egy kis göb a bőr alatt), még le is kellett fényképeznem a piros kis vállát, és elküldeni nekik. Mondjuk pont a pirosságot lett volna a legegyszerűbb hazudni, de azért érezzük csak, hogy itt bizony számonkérés van rendesen. Édes istenem.

2017. november 23., csütörtök

Tegnap elmentem a háziorvoshoz beutalóért (merthogy ahhoz, hogy az amúgy kötelező oltást megkapja, még nekem kell ilyeneket intézni, bizony), egy óra múlva hívott a gyermekjólétis csaj, hogy mi van már, miért nem történt még semmi, miért nem "csapok az asztalra" a kórházban, hogy soron kívül fogadjanak (ezen jót röhögtem, ha olyan szerencsés lennék, hogy én ugráltathatnám az egészségügyi személyzetet, minden bizonnyal épp az ellenkezőjéért tenném), de a csúcspont az volt, amikor szapora légvételek mellett majdnem sikítva nyomta a fülembe, hogy "ha nem intézitek el AZONNAL, AKKOR MEG FOG HALNI A GYEREKETEK!!". Ezen a ponton ránéztem C-re, aztán az órámra (este fél 8 körül járt), és mivel épp a Spar kasszájánál álltam sorba, és én következtem a fizetésnél,  ezért a pénztárosnő legnagyobb értetlenségére csak annyit kértem tőle, hogy péntek reggelig - amikorra időpontot kaptunk -, lehetőleg ne haljon meg, aztán letettem a telefont. (Mármint C-től kértem ezt, az ügyintéző halála sajnos nem sokat változtatna a dolgokon.*)

Tudom, pontosan tudom, hogy a munkáját végzi, ebben a történetben én vagyok a szarfej, és éppen ezért nem válaszolok neki abban az alpári stílusban, ahogy ő kommunikál velem (a fenti mondat egészen rendben volt, a többit nem írom le), de tényleg nagyon érdekes belülről megtapasztalni ennek a rendszernek a működését, ahol nincsenek szempontok, nincs emberi tényező, az ügyintézőknek se ideje, se energiája, se képzettsége nincs ahhoz, hogy fel tudja mérni, kivel kerül kapcsolatba, ráadásul a érzékelhetően a megfélemlítés az egyetlen eszközük, amit használni tudnak. Ha valakinél ez nem működik, akkor rábasztak. (Nálunk nem ez működik, hanem az esetleges pénzbírság, de hát a szociálisan rászoruló családoknál ugyan mit érnének el azzal is?)

Láttam magam előtt szerencsétlen csajt, ahogy napi húsz (vagy ki tudja mennyi) ilyen telefont kell lebonyolítania, ami kivétel nélkül mind fenyegetőzéssel végződik, és este fél 8-ra már robot üzemmódban tolja (az istennek se értette, hogy együttműködöm, már hívtam a kórházat, van időpont, intézem a beutalót, ha a fejem tetejére állok, akkor se tudom gyorsabban csinálni, de hallottam, hogy se kép, se hang, részvétlen rutinból jön a fenyegetőzés).

Szar ez a rendszer úgy, ahogy van, amiben se a gyerekeknek, se az ügyintézőknek, se a szülőknek nincs jó helye. A gyerekeknek legkevésbé.

*Igen, ez morbid poén volt.

2017. november 22., szerda

Három hónap. Atyaég, de baromi lassan nő.





2017. november 16., csütörtök

Az van, hogy C-t hivatalosan is gondozásba vette a helyi gyermekjóléti szolgálat. LOL. Az ügyintézô szemmel láthatóan nem nagyon értette, hogy pontosan mi dolga van nálunk, de pechünkre idén január elsejétôl, ha valaki nem adat be egy oltást, az veszélyeztetésnek minôsül, így automatikusan eljárás indul. Természetesen be fogjuk adatni, csak az idôt szerettem volna minél tovább húzni, mert egyébként elavultnak tartom, nem megfelelôen hatékonynak (nem hatástalannak, csak kevéssé hatásosnak), és bevallom, piszkosul bassza a csôröm, hogy mindenhol máshol fókuszáltan, a rizikócsoportoknak ajánlottan (nem kötelezôen) oltanak vele, nálunk viszont mehetsz a böribe, ha szabadon szeretnél dönteni róla. Renitens vagyok, na. (A többi kötelezôt megkapta, még mielôtt... És ez ellen se ágálnék, ha a veszélyeztetettek közé tartoznánk, vagy olyan környezetben élnénk.)
Mindenesetre kedélyesen elcsevegtünk a hajamról, az egyetemrôl meg a pesti forgalomról a nálam egy évvel fiatalabb, gyermektelen csajjal, miközben aláírtam a gondozásbavételi papírokat.
Kicsit szomorú voltam, és arra gondoltam, hogy a családon belüli erôszak esetén valamiért nem ilyen szigorú a törvény, meg gyors és hatékony az ügyintézés... (Tudom, az nehezebben derül ki.)

2017. november 2., csütörtök

3:40
Felkelek, mert van még egy cikk, amit meg kell írnom. Gondolom, reggel 7-ig - amikor a srácok még tutira nem szoktak felébredni - befejezem.

4:15
Válaszolok pár e-mailre, elkezdem összeszedni a vázlatot, C halkan nyüszög, hogy éhes. Oké, megetetem, ilyenkor még mindig visszaalszik.

4:25
Nem aludt vissza. Most miért vigyorog?

4:26
Egyre hangosabb, rendben kiviszem a nappaliba, hogy ne ébressze fel a többieket, a félhomályban játszik egy kicsit, addig tudok dolgozni, utána meg úgyis elfárad, vihetem vissza aludni.

4:27
Most meg sír, nem hiszem el. Mégis álmos és nem kellett volna kihozni... Mindegy, akkor cserélek rajta pelenkát (éjjel sosem szoktam), legalább azzal sem lesz gond. Kivételesen a játszópléden veszem ki alóla a pelenkát (amit egyébként sosem szoktam), mert tudom, hogy úgysem lesz baleset (tényleg sosem szokott). Amikor visszafordulok a tiszta pelenkával, észreveszem, hogy a plédre szart. De legalább már tudom, miért nem akart visszaaludni.

4:45
Kiöblítettem a plédet, lemostam C-t, átöltöztettem, újra megszoptattam, látszik, hogy álmos, visszaviszem a szobába aludni. Közben átesem a férjem lábán, de szerencsére senki nem ébred fel.

4:50
Most miért vigyorog?

4:55
Jó, feladom, kiviszem megint a nappaliba, közben átesem a férjem lábán, de szerencsére senki nem ébred fel.

5:35
Megírtam a leadet és még kábé öt sort, most már tényleg jó lenne, ha aludna, megpróbálom elaltatni, hátha sikerül. Visszafelé átesem a férjem lábán.

6:00
Nem alszik, de legalább csendben van. Mikor mehetek már vissza dolgozni?

6:15
Alszik! Alszik! Átgázolok a férjem lábán, de nem érdekel, talán még be tudom fejezni a cikket...

7:06
Elküldöm a cikket, hallom, hogy C félálomban nyüszög, odafekszem mellé, de nem csinálok semmit, várom, hogy felébred-e vagy visszaalszik. Most már úgyis mindegy. Öt perc motoszkálás után a férjem álomittas hangja szól a párnák közül:

- Drágám, most már ébredj, a gyerek órák óta éhes, NEM HALLOD?!

Nos...


2017. október 25., szerda

Családos-szex: amikor előtte félrerugdossátok kicsit a hároméves gyerek legóit, építőkockáit és játékedényeit, hogy legyen hely a szőnyegre lefeküdni, mert az ágyatokban épp a hat hónapos alszik.

2017. szeptember 27., szerda

Ma régóta először jártam bent Budapesten egyedül, tömegközlekedve, normális felnőtt ember módjára. Hogy tud egy város egyszerre ennyire NAGYON és NAGYON NEM hiányozni?

2017. szeptember 25., hétfő

Én tényleg nem értem ezt a gyereket. Tegnap ötször hányt, kétszer sugárban. Utána kis szepegés, pontosan fél perc múlva már röhög, rajzol, bújócskázik. Aztán jön a következő kör... Láznak nyoma sincs, enni nem evett semmit, ami mi nem, vagy ami máskor megszokott. Most akkor beteg, és egy Terminátort szültem, vagy csak hobbiból hányta össze a lakást?

2017. szeptember 22., péntek

Ti hogyan döntenétek?

Most vagyunk a ház tervezési fázisában, az építésznél van a dolog, de elakadtunk abban, hogy hol legyen a terasz. Az utca enyhén lejtős, ha elképzeljük, hogy szemben állunk a házzal, akkor tőlünk balra felfelé emelkedik, a kilátás nem kifejezetten csúnya, de eléggé semmilyen, ellenben arrafelé megy le a nap, tehát az a ház fényesebb oldala. Jobbra lejt és a völgy felé néz, szemben a dombokkal, sokkal jobban esik a szemnek. Viszont nagyrészt árnyékos, és nem lehet kiülni megnézni a naplementét.

Egész napos szép kilátás árnyékkal, naplemente nélkül vs. uncsi látvány napsütéssel, esti 10 perces látványmozival?

2017. szeptember 21., csütörtök

E-mail 1:

"Ügyfelem az [ország legismertebb babaáruháza], beajánlottalak oda is, utólagos engedelmeddel, és nagyon tetszett neki az anyagod, szeretnék, ha írnál."

E-mail 2:

"Szia, [ezésez] vagyok, és már régóta tervben van, hogy írok neked, most jutottam most el idáig. Én foglalkozom a nyelviskolánkban a marketinggel és láttam, hogy eddig is mennyire szuper szövegeket írtál az [amannak], ezért most az új sales oldal kapcsán szeretném tőled megkérdezni, hogy tudsz-e ebben nekünk segíteni."

Az az igazság, hogy elmúlt 15 évben ritkán kaptam olyan jellegű visszajelzéseket a munkám során, amiből azt éreztem volna, hogy jó, amit csinálok. Újságírók egymás közt viszonylag ritkán veregetik egymás vállát, merthogy valamennyi szakmai féltékenység mindig van, másrészt meg az én eddigi szerkesztőim mind olyanok voltak, mint a székely ember a viccben: "egyszer már megmondtam, hogy jó vagy, majd ha változik, szólok". Ami az én alacsony önértékelésemmel nem túl szerencsés párosítás (pozitív megerősítés hiányában nem csak baromira motiválatlan leszek, de rettentően szorongó is), hiába látom, hogy mondjuk ebben a magazinban mindig én kapom a legtöbb oldalszámot, amabban a címlapsztorit, a harmadikban meg rendszeresen engem húznak be mentőövként, ha valaki nem tudja leadni az anyagot. Ezeket - minden józan ész dacára - megmagyarázom azzal, hogy biztos nem akadt más, ló helyett vagyok szamár, épp szerencsém volt vagy egyszerűen csak sajnálnak, mert olyan régóta ismerjük már egymást. Ráadásul el is hiszem magamnak.
Bármennyire ijesztőnek is tűnik most elkezdeni a saját lábamra állni, az az előnye biztos megvan, hogy a megrendelőktől - akik nem más újságírók - talán végre több reakciót kapok.

2017. szeptember 12., kedd

Sajnos nem készült kép róla, ahogy 40 ázsiai turista áll C autóshordozója köré gyűlve, és fotózkodik vele lelkesen szép sorjában, egymást felváltva. Vagyis de, nyilván készült, csak nem az én telefonommal. Borzasztóan tetszett nekik, ahogy az ujját szopja, pedig szerintem ilyet a kínai kisbabák is szoktak. Vagy nem?

2017. szeptember 1., péntek

Azt persze ne kérdezzétek, miért nem tudok blogolni, ha tényleg az írás a szakmám. Lehet, olyan ez, mint a suszter meg a cipője.
14 év kellett hozzá, hogy rájöjjek, ha az írás az, amihez értek, akkor nem muszáj kizárólag újságokban gondolkoznom, hanem csinálhatok belőle vállalkozást is. És akkor egyszerre csak jönnek a megbízások. Magic!

2017. augusztus 18., péntek

Amellett, hogy természetesen szeretném hosszúra visszanöveszteni, valahol jó dolog ez a "hajatlanság". (Azért nem vagyok teljesen kopasz, 6 miliméteresre volt állítva a gép, amivel rámentem, de olyan nőként, akinek élete legnagyobb részében minimum vállig érő haja volt, nyilván nagyon furcsa.) Irigylem a férfiakat: szuperkönnyű így a hajmosás, egyetlen törlés a törölközővel, és máris száraz, ráadásul hihetetlen érzés volt megtapasztalani, milyen az, mikor tényleg lélegzik a fejbőröd.
Hát, nem lesz egyszerű a következő néhány hónap, de nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz majd az "új" hajjal.

2017. augusztus 15., kedd

Megbritneyspearsesedtem.


2017. augusztus 8., kedd

Mit látsz, ha rám nézel?

Főleg bőrt. Azon is: borsónyi égetett vadhúst a kézfejemen és egyet csuklómnál. Esés után maradt fehér heget a térdemen. Összesen 65 öltésnyi orvosi szikével metszett sebhelyet a combomtól a hasamon át a karomig. A naptól és az időtől egyre gyorsabban szaporodó pigmentfoltokat. Mosolyráncot. Örökké sötét karikákat a szemem alatt. Csíkokat a csípőmön, tetoválást a bokámon. Egy részük akaratlanul került rá, mások - mint a tetoválás és jónéhány sérülés - akarattal. A testem. Most ilyen, ennél már csak szabottabb lesz. Élek benne, használom, jól vagy rosszul, néha én sem gondolom át előre, de bármi is hagy nyomot rajta, az a részemmé válik, kicsi, nagy, csúnya vagy szép, vörös, fehér, fekete.

Mit látsz, ha rám nézel?

2017. július 28., péntek

Neki így kényelmes, ha vágják a haját.